Destyverse - Az Én Univerzumom

Mielőtt homophob ellenes gondolataimat tovább bontogatnám a népes közönség örömére, muszáj ma leírnom néhány sort.

Pusztán ennek a napnak a megtiszteléseként.

Ma ünnepelhetem az írást - sikerült egy kis eredményt elérnem. Kicsiny visszajelzést kaptam, bekerültem az éppenhogycsak futottak még kategória, a mármajdnemátszakította a finis szalagot táborába.

Az így írtok elnevezésű versenyen 5. alkalommal vettem részt idén - ebből háromszor sikerült olyan napra tenni a versenyt, mikor sikerült valamiféle szellemi terméket az ujjaimon keresztül kipréselni az agyamból ott a helyszínen - ezekben az esetekben díjazták is próbálkozásomat. Kétszer pedig nos, megmosolyogtató módon próbáltam otthonról hozott ötleteket feltúrbózni és tálalni a zsűriket - visszatekintve olyan, mintha lebuktam volna....

Lezárult egy korszak - ez volt az utolsó Így Írtok Ti, melyen részt vettem. Az utolsó olyan verseny, ahol még egyszerű, hekyben írt alkotásokat elbírálnak és esetleg adnak pozitív visszajelzést.

Ennél már csak nehezebb lesz.

Sok sikert.


--->

Átlagosan 0.001 ember látogatja meg blogomat heti lebontásban, s büszkén gondolhatom, hogy a legfrissebb post címét látva gondolataim hallgatóságának legalább felét el fogom veszíteni. De ez nem rettenthet vissza.

Következő gondolataimat két dolog szülte meg - mint oly sok más agyi bugyborékolásnak, ennek is a filozófia tanulmányom adta meg alapját, melynek az elején, a preszókratikus kórnál  tettem szert arra az információra, mely szerint az ókori görögöknél teljes mértékben elfogadott volt a homo, illetve a biszexualitás. Az emberek egyszerűen nem csináltak belőle gondot. Kinek mi volt a szép - a minden téren jobban (és egyáltalán) megbecsült férfiak nyugodt szívvel tapaszthatták szőrös, izzadós görög testüket egymásnak - ez ugyanis nem csak hogy senkit nem háborított fel, de nem is foglalkoztak vele, semmilyen módon.

Olyan nagy emberek, mint az általam igen nagyra tartott Szókratész - fantasztikus ember lehetett, ha az, amivel foglalkozott, olyan szinten megváltozott a hatására, hogy az előtte lévő korszakot róla nevezték el - háltak férfiakkal, akkor hogyan is engedhetem én meg, vagy akár te kedves olvasó magamnak/magadnak, hogy utáld a homoszexualitást és megvess mindenkit, aki "buzi"?

Persze szeretnék elkerülni minden természetű félreértést - jómagam gyomorforgatónak találom 2 férfi test lepedőgyűrését, de azt gondolom, komoly hiba van azzal a világgal, civilizációval, ahol az emberek ilyen komoly hangsúlyt fektetnek a homoszexualitásra. Itt szeretném leszögezni azt is, hogy semmiféle fegyverrel nem kívánom védeni azokat a gay-eket, akik felvonulnak a város utcáin! Gyakorlatilag megvetek mindenkit, aki ott van és nem csak a munkályát végzi - szörnyen szánnivalónak tartom mind a magamutogató, polgárpukkasztó buzikat, akik büszkék másságukra, de legalább ennyire undorodom azoktól a büszke heteróktól, akiknek nincs jobb dolguk, csak tiltakoznak a "beteg" homik ellen.

Hogyan jutottunk el az ész és kúltúra bölcsőjéből ide, 2 és fél millenium alatt? Úgy érzem, ez a fajta viselkedés nem méltó egy ilyen szép planéta domináns fajához - sokkal szebb lenne a világ, ha az emberek nem utálnák a melegeket, akik pedig nem mutogatnák magukat kétségbeesett hisztériával.

A pár sorral feljebb feltett kérdésre az egyik válasz az egyházak lehet, de a téma ezen részének boncolgatása utánna olvasást igényel, amit ígérem minden hűséges olvasómnak, megejtek a közeljövőben, hogy együtt kiderítsük, miért is ilyen romlott a világ.


--->

Sokáig azt terveztem, hogy az indokolatlanul elnyújtott szünetet ilyen tartalmú sorokkal kezdem majd:

Sokáig azt hittem, valami súlyos dolognak kell történnie ahhoz, hogy az ember végre elhatározza magát - végre meghozzon egy döntést, amit régóta csak tologat maga előtt, vagy elkezdjen valamit, amit oly régóta fejben tart. De ez ostobaság. Semmi eget rengető, világot önmagából kifordító eseménynek nem kell végbe mennie ahhoz, hogy az ember akaraterőt erőszakoljon magába - egyszerű elhatározás kérdése az egész. Ambíció... céltudatosság.

Most jövök csak rá, téli álmom végén, kellemes ébredés és csipa törölgetés közepette, hogy az első gondolat, melyet később lazán ostobaságnak véltem, igazabbnak bizonyult. Igenis világmegváltó dolognak kell történnie, ami kirángatja az embert saját ürülékében való hempergéséből, saját írásbeli tompulásából - ez a világ pedig a belső világ.

Most körültekintve úgy vélekedek, hogy szobám, s gazdája, kakasa eddig leláncolt lélekként vergődött szemét dombján - s ünnepélyesen, büszkén jelentem ki, duzzadó mellkassal és vigyorgó arccal, hogy csak néhány bútort kellett megmozdatni ahhoz, hogy béklyóimtól megszabaduljak én és kicsiny bázisom, mely szemétkupacból otthonos kuckóvá, barátságos erődítménnyé alakult át.

Ez volt hát, amire vártam. Nem egy égi jel, valami tárt karokkal váró véletlen, melybe belemagyarázhatom sületlenségeimet, nem egy hétfő, vagy egy hónapot nyitó nap. Olyan most, mintha agyamban letelepedett koszt elkezdtem volna feltakarítani - egy része még csak a szélére lett söpörve, de megkezdődött a vizes-rongyos hadművelet, a felesleges elemek eltakarítása. Alapvetően bizakodó vagyok most a jövővel kapcsolatban - innen, váramból szépnek, meghódíthatónak tűnik az egész világ, kintről pedig én késznek látszom meghódítani azt.

Persze a legnagyobb kihívás most következik majd - túlélni a kezdeti lelkesedés utánni lelki lejtőt, melynek a végén legutóbb egy mocsár volt, amiből most sikerül kihúznom magam. Legközelebb talán egy turbó pont vár majd rám, ami felröpít olyan magasságokba, ahol csak a DelfinOlimpia2-ben jut el az ember.


--->

Van valami egészen elbűvölő abban, mikor az ember olyankorra állítja az ébresztő óráját, mikor az ő időzónájában még mindenki nagyon mélyen alszik. Jelenleg az ölemben tartom laptopom, az egyetlen fényforrás a monitor gyengére vett fényén kívül a gép USB lámpája - az ablak redőnye addig leeresztve, hogy épp csak rálátást nyerek a kinti fényekre - a párás ablaktól úgy tetszik, mintha köd lenne, melyet a sárga lámpák gyönyörűre festenek. Ez így egészen költői.

De a korán kelő NBA őrült élete nem könnyű - a technika mindent elkövet, jogy értelmetlenné tegye hősies virrasztásomat, és joggal félek, ha félek a kudarctól, elvégre értékes alvás órákat beáldozni azért, hogy utánna az ember ne lásson semmit, rendkívül nagy... szívás. De nyert a Suns, ennyi számít.

kellemes közel egy hét elteltével tapasztalni, hogy a blog.hu megmentette az általam elveszettnek hitt fentebb leírt sorokat. Már éppen azon járt az eszem, hogyan kezdek bele a requiem egy elveszett blogpostért című borzadalmas műbe, erre tessék, minden ott van. De persze könnyen lehetséges, hogy ettől nem lesz jobb, mert azt a gondolat fonalat már elveszítettem, és a requiem sem született meg... NOT.

Tegnap lejátszottam életem utolsó gimnazista kosármeccsét - nem tudom, mit mondjak. Először az jutott eszembe, hogy tökéletes tipikusság jellemzi, leszámítva hogy W-vel zárult, de azután rájöttem, hogy nem volt hétköznapi meccs. Azon túl, hogy győztesként vonultunk le a parketta, izé, linóleumról, még jól is játszottunk. Nem azért nyertük meg a meccset, mert az ellenfél szar volt - az csak másodlagos körülmény volt, hogy a tehetségben hozzánk közel álló, s ezzel a bantha segge alatt álló csapat meg sem próbálta magából kihúzni a maximumot. Nekünk viszont sikerült. Fáradtnak érzem magam - nem fizikailag, hisz volt időm pihenni, sokkal inkább belül. Fáj a fejem és gyötrő gondolatok küzdenek egyre nagyobb területekért agyi pályáimon. Tegnap mikor neki ültem tanulni, elképedve tapasztaltam, hogy az asztalom magasított része árnyékot vet a füzetemre - gondolhatjátok, milyen szinten éghetett a kezem alatt a szellemi munka, ha ezt meglepődve tapasztaltam.

Az élet egyik legszebb pillanata, mikor az ember tudja, hogy a labda a kezéből egyenesen a gyűrűbe fog hatolni. Vissza tekintve boldog vagyok, hogy n éhányszor én is megélhettem ezt az érzést, ami nem a tehetséggel és a képzettséggel függ össze, sokkal inkább a lélekkel. Előttem van most is, amint háttal állok a gyűrűnek, s mosollyal az arcomon hallgatom a csarnok zajait. Izzadt, fáradt, de mégis lelkes csapattársak kiáltanak fel, jelezve, hogy az ő kezükben lenne a helye a labdának. Átérzem a helyzetüket, én rendszeresen sikítozok és közlöm a helyzetemet, néha eredménnyel, máskor anélkül. De most eszemben sincs rájuk pillantani. Egyike ez az önző pillanatoknak - persze máskor is elhajítom a labdát passzolás nélkül, de legtöbbször felmérem a lehetőségeket és csak utánna döntök a hajítás mellett. De ilyenkor, mikor nálam a momentum, elég csak a padlót figyelni, a régi, kopott csíkokra helyezni tekintetem és várni egy szívdobbanásnyit. A meccs elég régóta tart ahhoz, hogy tudják, nem jelentek veszélyt a támadó oldalon. Egyetlen kosarat szereztem tiszta helyzetből, azon kívül csak erőltetett kísérleteim voltak. Nem félnek tőlem. Emberem, aki biztos a dolgában, enyhe testi érintéssel jelzi közelségét. Nem erőlteti meg magát, elvégre háttal állok a gyűrűnek, onnan a gimisek nem operálnak, vagy szembe fordulnak, ami elég látványos és hosszú ahhoz, hogy akcióba lépjen a védő, vagy tovább passzolnak. De én nem akarok egyszerű gimis lenni, sose akartam, s bár erőfeszítéseim eredményeivel kapcsolatban semmi biztosat nem tudok mondani, annyit tudok, hogy a képzettség és kondíció hiányát lehet ellensúlyozni, ha csak mérsékelten is. Fantáziával. Az embernek tudnia kell használni képzelő erejét nem csak egy Word dokumentum előtt de a kosárpályán is. Meg kell próbálni olyasmit, amit a TV-ben látott, amire azt mondta, ezt csak ők tudják megcsinálni. meg kell próbálni, mert kivitelezhető, főleg olyankor, mikor érzem, hogy a labdának végzete van a kezemben. A palánktól távolabbi lábammal előre sarkazom, szánalomra méltó magasságokba emelkedik testem és még azelőtt elhajítom a bogyót, hogy a védő utánnam mozoghatna, s mire én ismét megtalálom egyensúlyomat, a labda nekikoccan a plexinek, aki kedves társam ezúttal is, s belöki a narancsot a hálóba.

Senki nem tapsol, csak én érzem, milyen nagy csodás pillanaton vagyok is túl. Csak én érzem, hogy egy rövid pillanatra átléptem határaimat és a fantázia világot átringattam a saját, egyszerű dimenziómba. Ez épp elég.


--->

Tegnap egész nap éreztem egy kis csiklandozó, enyhe nyomást a talpamra gyakorló kavicsot a cipőmben, ami ugyan nem határozta meg az egész földpörgést, mégis klassz lenne, ha visszakapnám azokat a pillanatokat, melyeket feleslegesen azzal töltöttem, hogy a kis paraméterekkel rendelkező objektumot (de erőltetett…) a lábujjaim közé pozícionáltam. Ennek okát kár keresni, nincs. Pótcselekvés. Mások cigarettára gyújtanak (félek ez állandó motívum lesz ebben a hajónaplóban), buszmegállókat rongálnak válogatott eszközökkel, én pedig az ujjaim közé helyezem a kavicsot. Megjegyzem, kihívás, nem egyszerű műveletről van ám szó, a kis rohadék könnyen megmakacsolhatja magát és lecsúszhat az ember talpának közepére, ahol csak intenzívebben fejti ki áldatlan hatását.

Mi ennek a zagyvaságnak az értelme? Nagyon is sok.

Mit csinál a normális ember? Egy megfelelő pillanatban leveszi a lábáról a shoe-t, megfordítja és kegyetlenül végignézi, amint az ejtőernyő nélküli kavics a földnek csapódik.

Mit teszek én? Semmit. Megvárom, amíg hazaérek, és csak akkor veszem ki, mikor már egyébként is elkerülhetetlen a lábbeli levétele. Ez pedig komoly hiba, amely végigkísér az életemben.

Az ilyen stílusú helyzetek az én démonjaim – rengeteg van belőlük, s dacára annak, hogy felismerem a dolog mibenlétét és részletesen végiggondolom a megoldást, nem cselekszem. Megvárom az utolsó pillanatot, vagy azt, hogy az élet kényszerít a cselekvésre. Túl egyszerű lenne az élet ezek nélkül talán, bár mostanában úgy érzem, találnék elég kihívást ezek nélkül is.

 

But back to the previous point…

Ugorjuk át a korábban említett évet, mely során nem született semmilyen természetű szellemi csemege, s érjünk földet a következő Így irtok ti-n. Same scenario, ugyanazok az emberek, ugyanaz a bejelentés, ugyanaz az intézmény, ugyanaz a zsűri, csak XY képzeletbeli uniformisán nőtt ki néhány új csillag. (Loptam) Az előző év sikere továbbra is kellemes érzésekkel, nemes érzésekkel tölti meg csordultig ekkor még nemes lelkemet, mely továbbra sem támaszt semmilyen elvárást hordozójával szemben. Pontosan ugyan az történik mint tavaly. Méretes fenekemet kellemes helyzetbe hozom a képernyő előtt és gépelni kezdek – itt kezd szokássá válni, hogy makacsul elkerülöm a kiforrottabb feladattípusokat és Fradi módjára (mindent bele) oldom meg a helyzetet – úgy értesítem a zsűrit a lap tetején, hogy ennek a műnek a megszületéséhez minden kellett: kép, zene, szócsokor. Természetesen már akkor rajongtam a folytatásokért és a bennük rejlő, kezdetekre mutató utalásokért, így hát egy vad ötlettől vezérelve az előző évi hősnőt átemeltem az épp aktuális alkotásba, (kiforrottnak éreztem őt 3000 karakter után) hozzárendeltem egy, a fejemben már akkor régóta létező fiú karaktert, s neki láttam az írásnak. Ez volt az első mű, mely idegen létformákat érintett, összeesküvés elméletet, rejtélyt. Talán ekkor ezeket a dolgokat még képes voltam egyedi módon közölni. Mindettől függetlenül az eredményhirdetés másnapjáig nem is gondoltam a versenyre – örültem, hogy újfent gépelésre adtam ujjaimat, de nem törődtem semmivel.

Azonban az írás nem akart kiengedni karmai közül. Megmosolyogtató naivitásomat könnyedén lefegyverezte – következő magyar órán ugyanis a tanárnő közölte, hogy ismét külön díjat érdemelt az általam megszült írás. A szemöldököm felfele, az állam pedig ellentétes irányba kezdett mozogni…

 

 

--->

Sok minden derül ki a második próbálkozásról, mindenekelőtt fény derül arra: az embert a kellemes start után vajon csak a kezdeti lendület hajtja tovább, vagy van még benzin, amivel  folyton megújúlni képes. Hamarosan kiderül...

A mai nap poénja sajnos Ebeeto Hitman videója, ami se nem mély, vagy magasröptű, se nem friss, de sajnos az aberrált gamevideókat kreáló dagadt amcsik a gyengéim. Adok hozzá linket: https://www.youtube.com/watch?v=-A-IgkAebG4

Húha! Első akadály máris elém került, hogyan lényegül át az előbbi halandzsa szép kék link-é? Ötleteket várom bármely postafiókomba, de remélem én leszek az első, aki ráébred a megoldásra... a fenti linkek fül sejtet valamit...

Szóva, Így írtok ti... így írtunk, sok sok évvel ezelőtt, egy másik, másik gimnáziumban. Legelső alkalommal csak és kizárólag a kép-zene-szócsokor, vagyis a megadott feladatok vezéreltek, semmilyen hozott anyag nem került a képernyőre, minden ott született. Én is ott születtem meg. Katarzis élmény volt az írás - boldogsággal töltött el, hogy nem különböző NPC legyilkolására, legyőzésére, leelőzésére használtam a billentyűket, hanem agyam szellemi termékét - szellemi szemetét - kapartam ki agyi pályáimból és kentem rá a monitorra. Felemelő érzés volt...

Persze ha az elvárások nélküli önfeledt alkotás ilyen kellemes érzéseket kölcsönzött nekem, gondolhatja a tisztelt Idetévedt, hogy milyen érzés lehetett pár héttel később ott ülni az eredményhirdetésen, hallani a nevem és meleg kézfogásokat fogadni a verseny szervezőitől és azt olvasni a szemükből. Klasszat írtál… Pedig nem úgy mentem oda, mint contender, az esélytelenek tökéletes nyugalmával hallgattam XY és a többiek mondókáját, s az agyam legeldugottabb részében sem álmodtam arról, hogy nyerhetek valamit egy írói versenyen. Nem tökéletes minőségben, de most is előttem van a többiek arckifejezése, mikor elindulok átvenni a bíztató kézszorításokat és ajándékkönyvet. Nyílván azt kérdezték maguktól. WTF??? I mean… they mean… a Gergő? De hát a Gergő egy nagy melák, inkább cigizik az, nem ír… elől áll a tornasorban, súlyával sem marad el senki mögött. Tipikus tinédzser az, nem olyasfajta, aki ír, pláne nem értékelhető módon. Természetesen az igazság, hogy elhatárolódtam a cigarettától még az előtt, hogy megkóstoltam volna – de a többiben van realitás. Van bennem anyag, csak arra nem számított senki, hogy nyaktól felfelé is.

Persze ezek szép szavak, de értékük egyből a nullaszerűvé redukálódik, ha elmondom: gyakorlatilag semmit sem írtam a következő versenyig. Alas…

 

 

--->

Hetek óta életem első igazi blogpostjának kezdő sorain, gondolataimnak zászlóhordozójaként olyan gondolatokat szántam, melyek azt ecsetelik, hogy a kezdeti lökést nem fontos események adják meg – sokkal inkább az ember agyának egyszerű bekattanása, melyet különleges történések helyett az egyszerű mindennapok adják.

Azután rádöbbentem, hogy ez BS. Ez baromság, úgy ahogy van.

A kezdő lökéshez igenis történnie kell valaminek, netán valamiknek. Egyetlen sorsdöntő napnak, pillanatnak, vagy boldog, felemelő érzést nyújtó napok sorának – legjobb esetben mindkettőnek. Ezek az ideális, s számomra az egyetlen működő gyújtószerkezetek, melyek beindítják a gépezetet. Eddig azon járt az eszem, mikor indul el a gép, most pedig kezdhetek azon izgulni, melyik pillanatban fullad le, hiszen ismerem magam eléggé ahhoz, hogy tudjam, lelkesedésem kiapadása bármelyik pillanatot választhatja a beteljesedéshez, neki nem kell különleges nap.

Ezekkel a gondolatokkal nyílik meg tehát új Blogom, ezek a sorok vezetnek bele a Blog társadalomba, mely legjobb tudomásom szerint immáron akkorára hízott, mint egy vágás előtti disznó, s úgyan úgy sikítozik. Nem lehet érteni mit akar igazából, azon túl, hogy figyeljenek rá, de rendkívül zavaró. Sok. Túl összetett. Az ember görcsösen igyekszik valami maradandót kitalálni, de nem születik új a hold alatt – furcsa úgy létezni, hogy ha a galaktika másik végében nem is, de ezen a planétán valaki biztosan megtette már korábban. Olyasmi ez, amit egyszerűen csak el kell fogadni, és le kell húzni magunkban, miután lenyeltük. Akár ki is lehet szarni. Ahova az előbb ki kívántam lyukadni, az az a nyílvánvaló tény, hogy az ember pontosan akkor képes valami kicsit is maradandót alkotni, mikor a legkevésbé számít rá. Ezért kell rendszeresen írni – amíg az ember lelkileg felkészül arra, hogy ujjgyakorlatot végezzen a klaviatúrán, addig nem csak a gondolatai lesznek kifacsartak és semmirekellők, de maga az írás is erőltetetté válik – már akkor izzadság szaga lesz, mikor meg sem száradt a virtuális tinta.

Ez a nyilvánvaló megállapítás, ha visszatekintük az életemben, nem kivételek által tesz szert további erőre, hanem egyszerűen csak időről időre újra és újra beigazolódik.

De lássuk, miről is van szó.

Ha jól emlékszem, 7. osztályos gimnazista voltam, mikor először részt vettem az Így Írtok Ti versenyen, mely akkor sokkal fontosabb évet élt meg. Ezt a különlegességet azonban nem az én debütálásom adta, hanem az azóta zsűri elnökként funkcionáló XY első megjelenése a versenyen… róla majd akkor lesz szó, mikor tudni fogom a nevét…

Hihetetlen év volt, a világ teljesen megváltozott körülöttem – kikerültem Erzsébet City unalmas és undorító közegéből, s bekerültem egy, a város szívében fekvő gimnáziumba, ahová Apum BMW-je helyett a kék metro jutatott el minden reggel. Egészen elképesztő változások voltak ezek.

Az ősi, legősibb, fontos dolgokat elindító tényezőkre sosem emlékszik az ember, emberiség. Nyílván ez a post is homályba vész majd… bá ha így folytatom akkor ennek nem az imént említett jelenség lesz az oka…

A lényeg, hogy nincs előttem a kép, amint Emília tanárnő kihirdeti a versenyt – látom magam előtt Renit és Fruzsit, amint jelentkeznek, de ez akármelyik évből származhat. A legrégebbi élmény már a nyitó beszéd XY által és a gépekkel való dolgozás, felszabadult, furcsa érzésekkel teli gépelés. Minden más volt akkor. Lelkemet, elmémet nem szennyezte meg az elvárások szörnyű átka – valami teljesen új, más dolgot próbáltam ki, nem támasztottam semmit magam elé, mérce nem létezett. Teljesen mindegy volt, mi kerül a képernyőmre. Boldog voltam, mert olyasmit csináltam, amit soha azelőtt. És boldoggá tett. Egyszerűen csak jó érzés volt. Egy szerelem formálódott akkor ott, mely azóta is tart.

 

Eltelt egy nap. A következőt ennek a földpörgésnek legnagyobb poénjával kezdeném. Helyzet poén, igyekszem hűen vázolni a szituációt.

Kellemes tempóval zabálja Tibor Ford Focus-a az aszfaltot az egyik, számomra név nélküli autópályán. Körülöttünk megnyugtató sötétség és nyugtalanító köd nyújtózkodik mindenfelé – a lámpákról sárga, felfordított piramisok csüngnek lefele, a szembe jövők a szemünkbe világítanak. A nem létező versenyen elsők vagyunk, nem látni a közelben piros világítást – talán a tempomat is be van kapcsolva. Tibor mellett az anyósülésen Lexi rokon terül el, fejét álomra hajtva, hátul pedig két szintén termetes férfi nemet erősítő perszóna, nagybátyám és szerénytelen személyem ül kényelmesen, s belső combjaink, térdeink találkozásánál imádott gépezetem, a laptopom játsza nekünk az Elemi Ösztön kettőt.

Sharon Stone éppen letagad 1-2 X-et a korából, s érdeklődik, vajon a főszereplő hogyan képzeli el kettejük szexelését. Kiváncsi, orvosa vajon felül, netán alul szeretne lenni, esetleg hátulról teszi őt boldoggá, húzza e a haját, netán meg is üti, orális kényeztetésre vágyik-é… Lexi rokon közben helyezkedik, majd szeme felnyílik, s ismét megismerkedik a rohanó világgal. Eltelik néhány perc és a két főszereplő hatalmasakat élvez, Sharon már a célegyenesben van, s úgy nyerít mint egy ló, mikor pedig beteljesedik, úgy sikít, hogy a nagyothalló navigátor füle is működésbe lép. Odafordul Tiborhoz és megkérdi.

- Hát ezek meg mint néznek ott hátul, Operát?

…

Lehet, hogy ingerszegény környezetben élek, de én ezek után megengedtem magamnak egy hangos mosolyt…