Destyverse - Az Én Univerzumom

Van valami egészen elbűvölő abban, mikor az ember olyankorra állítja az ébresztő óráját, mikor az ő időzónájában még mindenki nagyon mélyen alszik. Jelenleg az ölemben tartom laptopom, az egyetlen fényforrás a monitor gyengére vett fényén kívül a gép USB lámpája - az ablak redőnye addig leeresztve, hogy épp csak rálátást nyerek a kinti fényekre - a párás ablaktól úgy tetszik, mintha köd lenne, melyet a sárga lámpák gyönyörűre festenek. Ez így egészen költői.

De a korán kelő NBA őrült élete nem könnyű - a technika mindent elkövet, jogy értelmetlenné tegye hősies virrasztásomat, és joggal félek, ha félek a kudarctól, elvégre értékes alvás órákat beáldozni azért, hogy utánna az ember ne lásson semmit, rendkívül nagy... szívás. De nyert a Suns, ennyi számít.

kellemes közel egy hét elteltével tapasztalni, hogy a blog.hu megmentette az általam elveszettnek hitt fentebb leírt sorokat. Már éppen azon járt az eszem, hogyan kezdek bele a requiem egy elveszett blogpostért című borzadalmas műbe, erre tessék, minden ott van. De persze könnyen lehetséges, hogy ettől nem lesz jobb, mert azt a gondolat fonalat már elveszítettem, és a requiem sem született meg... NOT.

Tegnap lejátszottam életem utolsó gimnazista kosármeccsét - nem tudom, mit mondjak. Először az jutott eszembe, hogy tökéletes tipikusság jellemzi, leszámítva hogy W-vel zárult, de azután rájöttem, hogy nem volt hétköznapi meccs. Azon túl, hogy győztesként vonultunk le a parketta, izé, linóleumról, még jól is játszottunk. Nem azért nyertük meg a meccset, mert az ellenfél szar volt - az csak másodlagos körülmény volt, hogy a tehetségben hozzánk közel álló, s ezzel a bantha segge alatt álló csapat meg sem próbálta magából kihúzni a maximumot. Nekünk viszont sikerült. Fáradtnak érzem magam - nem fizikailag, hisz volt időm pihenni, sokkal inkább belül. Fáj a fejem és gyötrő gondolatok küzdenek egyre nagyobb területekért agyi pályáimon. Tegnap mikor neki ültem tanulni, elképedve tapasztaltam, hogy az asztalom magasított része árnyékot vet a füzetemre - gondolhatjátok, milyen szinten éghetett a kezem alatt a szellemi munka, ha ezt meglepődve tapasztaltam.

Az élet egyik legszebb pillanata, mikor az ember tudja, hogy a labda a kezéből egyenesen a gyűrűbe fog hatolni. Vissza tekintve boldog vagyok, hogy n éhányszor én is megélhettem ezt az érzést, ami nem a tehetséggel és a képzettséggel függ össze, sokkal inkább a lélekkel. Előttem van most is, amint háttal állok a gyűrűnek, s mosollyal az arcomon hallgatom a csarnok zajait. Izzadt, fáradt, de mégis lelkes csapattársak kiáltanak fel, jelezve, hogy az ő kezükben lenne a helye a labdának. Átérzem a helyzetüket, én rendszeresen sikítozok és közlöm a helyzetemet, néha eredménnyel, máskor anélkül. De most eszemben sincs rájuk pillantani. Egyike ez az önző pillanatoknak - persze máskor is elhajítom a labdát passzolás nélkül, de legtöbbször felmérem a lehetőségeket és csak utánna döntök a hajítás mellett. De ilyenkor, mikor nálam a momentum, elég csak a padlót figyelni, a régi, kopott csíkokra helyezni tekintetem és várni egy szívdobbanásnyit. A meccs elég régóta tart ahhoz, hogy tudják, nem jelentek veszélyt a támadó oldalon. Egyetlen kosarat szereztem tiszta helyzetből, azon kívül csak erőltetett kísérleteim voltak. Nem félnek tőlem. Emberem, aki biztos a dolgában, enyhe testi érintéssel jelzi közelségét. Nem erőlteti meg magát, elvégre háttal állok a gyűrűnek, onnan a gimisek nem operálnak, vagy szembe fordulnak, ami elég látványos és hosszú ahhoz, hogy akcióba lépjen a védő, vagy tovább passzolnak. De én nem akarok egyszerű gimis lenni, sose akartam, s bár erőfeszítéseim eredményeivel kapcsolatban semmi biztosat nem tudok mondani, annyit tudok, hogy a képzettség és kondíció hiányát lehet ellensúlyozni, ha csak mérsékelten is. Fantáziával. Az embernek tudnia kell használni képzelő erejét nem csak egy Word dokumentum előtt de a kosárpályán is. Meg kell próbálni olyasmit, amit a TV-ben látott, amire azt mondta, ezt csak ők tudják megcsinálni. meg kell próbálni, mert kivitelezhető, főleg olyankor, mikor érzem, hogy a labdának végzete van a kezemben. A palánktól távolabbi lábammal előre sarkazom, szánalomra méltó magasságokba emelkedik testem és még azelőtt elhajítom a bogyót, hogy a védő utánnam mozoghatna, s mire én ismét megtalálom egyensúlyomat, a labda nekikoccan a plexinek, aki kedves társam ezúttal is, s belöki a narancsot a hálóba.

Senki nem tapsol, csak én érzem, milyen nagy csodás pillanaton vagyok is túl. Csak én érzem, hogy egy rövid pillanatra átléptem határaimat és a fantázia világot átringattam a saját, egyszerű dimenziómba. Ez épp elég.


--->