Tegnap egész nap éreztem egy kis csiklandozó, enyhe nyomást a talpamra gyakorló kavicsot a cipőmben, ami ugyan nem határozta meg az egész földpörgést, mégis klassz lenne, ha visszakapnám azokat a pillanatokat, melyeket feleslegesen azzal töltöttem, hogy a kis paraméterekkel rendelkező objektumot (de erőltetett…) a lábujjaim közé pozícionáltam. Ennek okát kár keresni, nincs. Pótcselekvés. Mások cigarettára gyújtanak (félek ez állandó motívum lesz ebben a hajónaplóban), buszmegállókat rongálnak válogatott eszközökkel, én pedig az ujjaim közé helyezem a kavicsot. Megjegyzem, kihívás, nem egyszerű műveletről van ám szó, a kis rohadék könnyen megmakacsolhatja magát és lecsúszhat az ember talpának közepére, ahol csak intenzívebben fejti ki áldatlan hatását.
Mi ennek a zagyvaságnak az értelme? Nagyon is sok.
Mit csinál a normális ember? Egy megfelelő pillanatban leveszi a lábáról a shoe-t, megfordítja és kegyetlenül végignézi, amint az ejtőernyő nélküli kavics a földnek csapódik.
Mit teszek én? Semmit. Megvárom, amíg hazaérek, és csak akkor veszem ki, mikor már egyébként is elkerülhetetlen a lábbeli levétele. Ez pedig komoly hiba, amely végigkísér az életemben.
Az ilyen stílusú helyzetek az én démonjaim – rengeteg van belőlük, s dacára annak, hogy felismerem a dolog mibenlétét és részletesen végiggondolom a megoldást, nem cselekszem. Megvárom az utolsó pillanatot, vagy azt, hogy az élet kényszerít a cselekvésre. Túl egyszerű lenne az élet ezek nélkül talán, bár mostanában úgy érzem, találnék elég kihívást ezek nélkül is.
But back to the previous point…
Ugorjuk át a korábban említett évet, mely során nem született semmilyen természetű szellemi csemege, s érjünk földet a következő Így irtok ti-n. Same scenario, ugyanazok az emberek, ugyanaz a bejelentés, ugyanaz az intézmény, ugyanaz a zsűri, csak XY képzeletbeli uniformisán nőtt ki néhány új csillag. (Loptam) Az előző év sikere továbbra is kellemes érzésekkel, nemes érzésekkel tölti meg csordultig ekkor még nemes lelkemet, mely továbbra sem támaszt semmilyen elvárást hordozójával szemben. Pontosan ugyan az történik mint tavaly. Méretes fenekemet kellemes helyzetbe hozom a képernyő előtt és gépelni kezdek – itt kezd szokássá válni, hogy makacsul elkerülöm a kiforrottabb feladattípusokat és Fradi módjára (mindent bele) oldom meg a helyzetet – úgy értesítem a zsűrit a lap tetején, hogy ennek a műnek a megszületéséhez minden kellett: kép, zene, szócsokor. Természetesen már akkor rajongtam a folytatásokért és a bennük rejlő, kezdetekre mutató utalásokért, így hát egy vad ötlettől vezérelve az előző évi hősnőt átemeltem az épp aktuális alkotásba, (kiforrottnak éreztem őt 3000 karakter után) hozzárendeltem egy, a fejemben már akkor régóta létező fiú karaktert, s neki láttam az írásnak. Ez volt az első mű, mely idegen létformákat érintett, összeesküvés elméletet, rejtélyt. Talán ekkor ezeket a dolgokat még képes voltam egyedi módon közölni. Mindettől függetlenül az eredményhirdetés másnapjáig nem is gondoltam a versenyre – örültem, hogy újfent gépelésre adtam ujjaimat, de nem törődtem semmivel.
Azonban az írás nem akart kiengedni karmai közül. Megmosolyogtató naivitásomat könnyedén lefegyverezte – következő magyar órán ugyanis a tanárnő közölte, hogy ismét külön díjat érdemelt az általam megszült írás. A szemöldököm felfele, az állam pedig ellentétes irányba kezdett mozogni…
--->
