Az elengedés művészete
Valamennyien tisztában vagyunk vele, milyen nagy, szinte epikus feladat a hódítás. Másik emberi lény szívének eredményes ostromlása a világ legnagyszerűbb kihívásai, élményei közé tartozik. Mindenki vágyik rá – sokan csak áhítoznak, reménykednek, hogy valaki célkeresztjébe kerülnek, vagy ők legyenek elég bátrak a vadászáshoz, mások, a kiváltságos megnyerő stílusú emberek szünet nélkül űzik ezt a sportot. Azonban el kellene gondolkoznunk, mennyire nagy teljesítmény Ámor nyilának egymás testéből való kihúzása anélkül, hogy harsány, botrányos viták vagy megcsalások konkrét okot adnának rá.
Világunk tele van idejüket túlhaladott párokkal, akik már megélték, átélték saját nagyszerűségüket, s most, mikor kihajóztak a viharos tengerből egy nyugodt öbölbe, kalandvágyó tengerész módjára szenvednek a hullámok által alig háborított víztükrön. Szakítani egymással csak akkor képesek, mikor valaki agresszívan, a másik személyét és közös múltjukat nem tisztelve vet véget a kapcsolatnak – ilyenkor kifakad a bántott fél, aki úgy tetszik, csak az alkalmat kereste, hogy korábbi sérelmeiért bosszút álljon. A nem egyenes út választása abból fakad, hogy a legtöbben nem képesek, nem merészelik azt mondani párjuknak, hogy a lángunk, mely egykoron magasan lobogott, most épp csak pislákol. Elhagyni valakit botrányok nélkül sokak számára nehezen elképzelhető.
Azonban ha képesek vagyunk kívülállóként nézni az ilyen helyzetben lévőket, láthatjuk, hogy bírálatuk nem is annyira jogos. Egy megszokott kapcsolat olyan, mint egy szépen kivilágított szoba. Hozzá vagyunk szokva a tárgyak helyzetéhez, olyannyira, hogy akár vakon is megtalálnánk bármit – nem csak az izgalmak hiányoznak, de egy idő után az ember olyannyira lustává válik, hogy takarítani is elfelejt. A művészet abban rejlik, hogy időben képesek vagyunk felmérni szomorú helyzetünket, s méltósággal, önként lépünk át a szomszéd szobába, ahol ugyan teljes sötétség és bizonytalanság fogad minket, mégis van rá esély, hogy az ebből fakadó izgalmak hosszútávon kárpótolják lelkünket. Ráadásul ha kedvesünkkel békében válunk el, a sötétbe vezető utunk elején egy pislákoló fény támogathat minket hátulról, s így könnyebben szokja szemünk az új környezetet. Azonban ha kivárjuk az elvérzést, erőszakkal csöppenünk bele az ismeretlenbe, ahol lehetetlenné válhat a kiismerés.
Minden hasonló helyzetben lévő embernek magának kell mérlegelnie, kapcsolata elég erős és értékes e a folytatáshoz. Azonban egy dolog megingathatatlan – amennyiben a dicső múlton kívül más érték és szépség is lakozik két ember szövetségében, úgy minden bizonnyal érdemes egymásba kapaszkodni, amíg csak lehet.
Szűcs Gergely
2008-09-21
Kedves olvasó, amennyiben bármilyen benyomás ért, most még fontosabb, hogy közöld véleményed, akár az írásról, akár a gondolatról, akár pozitív, akár negatív. :)
--->
