Hetek óta életem első igazi blogpostjának kezdő sorain, gondolataimnak zászlóhordozójaként olyan gondolatokat szántam, melyek azt ecsetelik, hogy a kezdeti lökést nem fontos események adják meg – sokkal inkább az ember agyának egyszerű bekattanása, melyet különleges történések helyett az egyszerű mindennapok adják.

Azután rádöbbentem, hogy ez BS. Ez baromság, úgy ahogy van.

A kezdő lökéshez igenis történnie kell valaminek, netán valamiknek. Egyetlen sorsdöntő napnak, pillanatnak, vagy boldog, felemelő érzést nyújtó napok sorának – legjobb esetben mindkettőnek. Ezek az ideális, s számomra az egyetlen működő gyújtószerkezetek, melyek beindítják a gépezetet. Eddig azon járt az eszem, mikor indul el a gép, most pedig kezdhetek azon izgulni, melyik pillanatban fullad le, hiszen ismerem magam eléggé ahhoz, hogy tudjam, lelkesedésem kiapadása bármelyik pillanatot választhatja a beteljesedéshez, neki nem kell különleges nap.

Ezekkel a gondolatokkal nyílik meg tehát új Blogom, ezek a sorok vezetnek bele a Blog társadalomba, mely legjobb tudomásom szerint immáron akkorára hízott, mint egy vágás előtti disznó, s úgyan úgy sikítozik. Nem lehet érteni mit akar igazából, azon túl, hogy figyeljenek rá, de rendkívül zavaró. Sok. Túl összetett. Az ember görcsösen igyekszik valami maradandót kitalálni, de nem születik új a hold alatt – furcsa úgy létezni, hogy ha a galaktika másik végében nem is, de ezen a planétán valaki biztosan megtette már korábban. Olyasmi ez, amit egyszerűen csak el kell fogadni, és le kell húzni magunkban, miután lenyeltük. Akár ki is lehet szarni. Ahova az előbb ki kívántam lyukadni, az az a nyílvánvaló tény, hogy az ember pontosan akkor képes valami kicsit is maradandót alkotni, mikor a legkevésbé számít rá. Ezért kell rendszeresen írni – amíg az ember lelkileg felkészül arra, hogy ujjgyakorlatot végezzen a klaviatúrán, addig nem csak a gondolatai lesznek kifacsartak és semmirekellők, de maga az írás is erőltetetté válik – már akkor izzadság szaga lesz, mikor meg sem száradt a virtuális tinta.

Ez a nyilvánvaló megállapítás, ha visszatekintük az életemben, nem kivételek által tesz szert további erőre, hanem egyszerűen csak időről időre újra és újra beigazolódik.

De lássuk, miről is van szó.

Ha jól emlékszem, 7. osztályos gimnazista voltam, mikor először részt vettem az Így Írtok Ti versenyen, mely akkor sokkal fontosabb évet élt meg. Ezt a különlegességet azonban nem az én debütálásom adta, hanem az azóta zsűri elnökként funkcionáló XY első megjelenése a versenyen… róla majd akkor lesz szó, mikor tudni fogom a nevét…

Hihetetlen év volt, a világ teljesen megváltozott körülöttem – kikerültem Erzsébet City unalmas és undorító közegéből, s bekerültem egy, a város szívében fekvő gimnáziumba, ahová Apum BMW-je helyett a kék metro jutatott el minden reggel. Egészen elképesztő változások voltak ezek.

Az ősi, legősibb, fontos dolgokat elindító tényezőkre sosem emlékszik az ember, emberiség. Nyílván ez a post is homályba vész majd… bá ha így folytatom akkor ennek nem az imént említett jelenség lesz az oka…

A lényeg, hogy nincs előttem a kép, amint Emília tanárnő kihirdeti a versenyt – látom magam előtt Renit és Fruzsit, amint jelentkeznek, de ez akármelyik évből származhat. A legrégebbi élmény már a nyitó beszéd XY által és a gépekkel való dolgozás, felszabadult, furcsa érzésekkel teli gépelés. Minden más volt akkor. Lelkemet, elmémet nem szennyezte meg az elvárások szörnyű átka – valami teljesen új, más dolgot próbáltam ki, nem támasztottam semmit magam elé, mérce nem létezett. Teljesen mindegy volt, mi kerül a képernyőmre. Boldog voltam, mert olyasmit csináltam, amit soha azelőtt. És boldoggá tett. Egyszerűen csak jó érzés volt. Egy szerelem formálódott akkor ott, mely azóta is tart.

Eltelt egy nap. A következőt ennek a földpörgésnek legnagyobb poénjával kezdeném. Helyzet poén, igyekszem hűen vázolni a szituációt.

Kellemes tempóval zabálja Tibor Ford Focus-a az aszfaltot az egyik, számomra név nélküli autópályán. Körülöttünk megnyugtató sötétség és nyugtalanító köd nyújtózkodik mindenfelé – a lámpákról sárga, felfordított piramisok csüngnek lefele, a szembe jövők a szemünkbe világítanak. A nem létező versenyen elsők vagyunk, nem látni a közelben piros világítást – talán a tempomat is be van kapcsolva. Tibor mellett az anyósülésen Lexi rokon terül el, fejét álomra hajtva, hátul pedig két szintén termetes férfi nemet erősítő perszóna, nagybátyám és szerénytelen személyem ül kényelmesen, s belső combjaink, térdeink találkozásánál imádott gépezetem, a laptopom játsza nekünk az Elemi Ösztön kettőt.

Sharon Stone éppen letagad 1-2 X-et a korából, s érdeklődik, vajon a főszereplő hogyan képzeli el kettejük szexelését. Kiváncsi, orvosa vajon felül, netán alul szeretne lenni, esetleg hátulról teszi őt boldoggá, húzza e a haját, netán meg is üti, orális kényeztetésre vágyik-é… Lexi rokon közben helyezkedik, majd szeme felnyílik, s ismét megismerkedik a rohanó világgal. Eltelik néhány perc és a két főszereplő hatalmasakat élvez, Sharon már a célegyenesben van, s úgy nyerít mint egy ló, mikor pedig beteljesedik, úgy sikít, hogy a nagyothalló navigátor füle is működésbe lép. Odafordul Tiborhoz és megkérdi.

- Hát ezek meg mint néznek ott hátul, Operát?

…

Lehet, hogy ingerszegény környezetben élek, de én ezek után megengedtem magamnak egy hangos mosolyt…