Az öregnek, rozsdásnak, megviseltnek tűnő felvonó gyorsaságához nem illő hanggal érkezett le a tőle minden szempontból elütő atmoszférát nyújtó szintre. A külső rácsos ajtó magától félre csúszott, majd a belső, szintén lyuggatott érzést keltő is feltárult, s két ember lépett ki belőle.

- ... és tervezed még, kedves Tinix, hogy egyes érzéseidet úgy írod le, hogy különösebb kertelés nélkül, egyszerűen magával az érzéssel szembehelyezed őt és beszélteted őket egy abszurd környezetben? - a kérdés feladója a páros idősebb tagja volt. A kor egyszerű díszitési elem volt esetében - testtartása, szeme bogara, mondanivalója nem árulkodott korról, holott szavai közt rendszerint bölcsesség türemkedett ki szájából. Fekete öltönyben és szürkés szövet kabátban haladt Tinix mellett, orrán vékony, fehér keretes szemüveg díszelgett. Bőre és haja jelzett előrehaladottságot, de olyan nemes formában, hogy öröm volt rápillantani.

Tinix megtorpant és azt mondta. - Iróniát érzek a szavaid közt. Te nem vagy konkrét érzés.

- Az érdekes dolog az iróniával kapcsolatban az, hogy minden esetben irónikus. De nem is konkrét érzésről beszéltem... - rövid szünet után, mikor Tinix követni kényszerült, holott ő akarta társának megmuatni a lenti termet. folytatta - Szóval tényleg akarod ezt.

Tinix mellé állt, de mielőtt válaszolt volna, tekintetével bejárta az előtte elterülő termet. A padló, melynek anyaga nem volt meghatározható, hófehéren ragyogott, akárcsak a falak, és az azok mentén elhelyezett asztalok. - Igen, tényleg. Most, ahogy itt állunk, még biztosabb vagyok, mint bármikor máskor, hogy ezt kell tenni.

Az idősebb alak elővett egy kicsiny távirányítót, melyen egyetlen gomb volt, majd a teljesen fehér tárgyat Tinix kezébe adta. Odaléptek az első asztalhoz, a bal fal mentén. Az asztalon keretes képek áltak, és keretlenek hevertek, a falon pedig különböző portrék jelentek meg, majd tűntek el, s adták át a helyüket másoknak, majd jöttek elő ismét egy idő után. Nem csak előbukkantak. A fal úgy működött, mint egyfajta komputer kijelző - digitális szemcsék futottak végig a képernyőn, s rajzoltak ki egy arcot, majd rendeződtek át újra, és újra.

- ... azok az emberek, akiket sosem értettem meg. Konfliktusaink, melyek sokáig értek, nem kerültek úgy a felszínre, hogy érdemben lehetett volna velük konfrontálódni. A szomorú és zavaró, hogy könnyen megeshet sőt mi több - mondta kissé erőteljesen Tinix, miközben az idős férfi felé biccentett - valószínű, hogy ők ezeket az ellentéteket sosem úgy éélték meg mint én. Számukra nem volt ilyen volumenű.

- A nagy kérdés, hogy képes vagy-e lemondani ezeknek a megfeleletlen kérdések válaszainak kutatásáról. Tudsz-e úgy tovább élni, hogy nem számít, és egyszerűen csak nem törődsz velük, vagy ha ez nem elképzelhető, elfogadni a saját elképzeléseidet.

- Megelégedni a saját verziómmal, ez sosem volt gond. A szembesítés az, ami hiányzott, ami nem oldotta fel ezeket a bajokat. Arra lett volna szükségem, hogy kimondják: loptak, csaltak, hazudtak, és tudatosan elfordultak tőlem, cserben hagytak... De mind ez már semmit nem számít. Továbblépek.

- De képes vagy úgy, hogy azt sem mondod, hogy majd egyszer? Hajlandó vagy úgy továbbállni e létsíkról, hogy ezt elmulasztod?

- Létsík? Nem mondtad, hogy spoiler alert! - mondta viccesen-felháborodottan Tinix, majd arcára komolyság, ráncok és enyhe szomorúság költözött. - Meg kell tennem, le kell mondanom róluk. Beléjük fektetett hitem kimerült és azt gondolom, így is sokáig húzták. Ez többé nem teher a lelkemen. - maga elé tartotta az egyetlen gombot magán hordozó távirányítót, s hüvelykujjával nyomást gyakorolt rá. A szemcsék elfutottak a többi asztalhoz, s valamennyi asztal körüli világítás kialudt. Egy sötét folt keletkezett a teremben. A páros tovább indult.

- Milyen érzés? - kérdezte az idős ember.

- Egyfajta megkönnyebbülés. Magukra maradtak. Nem csatlakoznak ezek a régi ügyek a lelkemre. De a neheze talán csak most jön. A következő asztalon a soha meg nem köszönt, általam mégis jó tetteknek értékelt cselekedetek vannak.

A szemcsék most is képeket formáltak, az asztalon fotók és LCD képernyőkön lejátszott videók kaptak helyet.

- Képes vagy lemondani, megszabadulni a vágytól, hogy megkapd azt az elismerést, amire szerinted jogosult volnál?

- Én tudom, hogy amit tettem, helyes volt és a kedvezőbb helyzetet teremtettem meg vele...

- ... ezzel sosem volt gond...

- és igen, képes vagyok rá.

Újjabb rész tűnt el. Következőnek egy, a terem közepén álló, kicsiny, 3 talpú asztalhoz léptek, melyen egyetlen kis doboz volt, mely teljesen más stílust képviselt, mint a többi tárgy, ami a teremben volt fellelhető. Fa anyagból készült, börmintával díszítve.

- Talán a legnehezebb részhez érkeztünk.

- Nem biztos.... De. De. - mondta Tinix, majd kicsiny medált vett elő, melynek egyik oldalán két betű domborodott ki, másikon pedig ugyan azok, felcserélve. Csókot lehelt rá, szívéhez szorította, nagy gonndal belehelyezte a dobozba, selymes anyagot hajtott rá, majd átvette a neki nyújtott kulcsot, s bezárta a dobozt. Mikor ezt a részt is elsötétítette, jelentőségteljesen pillantottak a férfival egymásra, aki ezt mondta: - Mikor kelleni fog, majd újra nyomod a gombot. Most viszont hagyd itt a kulcsot a sötétben.

Pár perc múlva nevetgélős emberek, és fáradt arcúak jöttek velük szembe a következő asztalnál.

- A dicsőségfal! - mondta Tinix, de az idősebb férfi arcára csak kissé csípős gúny helyezkedett ki. - Mi... mi az? Csak nem gondolod, hogy ehhez hozzányúlúnk? Az olyan lenne mint december a karácsonyi fények nélkül. Mint.... Budapest a gyönyörű híd és vár kivilágítás nélkül! A dzsoke részleg!

- Itt szeretném megjegyezni, hogy éjfélkor azok a fények is pihenni mennek. - mikor Tinix furcsán nézett, kibontotta álláspontját. - Azok a fények sokak szemét kápráztatták már, mégha sokan nem is tulajdonítanak neki nagy, vagy bármiféle jelentőséget. De nem üzemelnek állandóan, mert van, amikor felesleges. Mindent, talán nem lehet.

- Oka van annak, tudod, amiért itt csak egy gomb van. Ez vagyok én. Igen néha akkor is világítok, mikor már sokan hunyorognak tőlem, de ez ezzel jár. - mondta Tinix határozottan a dzsoke falat nézve. - Ezzel a körülöttem lévő embereknek együtt kell élnie. Egy pakk tele dzsokeokkal. Egy dzsakk... - mikor látta a másik lemondó, sanda mosolyt adó arcát, elégedetten fordított hátat az asztalnak, mely lámpáit nem kapcsolta le. - Valjuk be, jól ült a po...

- Nem! - mondta az idősebb férfi, és jót röhögtek. Visszafele, a másik oldalon lekapcsoltak kisebb asztalokat, melyeken időtlen időkig tartó net szörfözés, junk food fogyasztás és a rendelkezésre álló idő teljes elvesztegetése kaptak helyet. Eltűntek továbbá az üres ígéretek. Tinix ráklikkelt az üres helyekre, és kicsiny fehér pontok jelentek meg.

- Rendelkezem hát a potenciával, hogy több legyek. Fel lehet ezeket tölteni olvasással, a testem és lelkem megedzésével, művelődéssel.

- Azonban ehhez sokkal, de sokkal több akaratra lesz szükség.

- Tudom. - mondta, majd arra az asztalra pillantott, ahol teleírt lapok hevertek. - abból pedig garnitúrát szeretnék csinálni.

- Csakis te rajtad áll, vagy bukik. - Megindultak visszafelé, s az idősebb férfi megjegyezte. - Szerencse, hogy a liftnél fény van, különben alig találnánk vissza.

- Miicsoda? - tettette a felháborodottat Tinix, de csak gondolatban. Szíve most, mikor felnyitotta a lift külső ajtaját, igen lágy volt, s csak annyit mondott, mikor ismét bejárta tekintetével a termet: - Maradt azért még elég fény.

A lift, miután mindkét réteg rácsos ajtót bezárták, megindult a két alakkal felfelé.

- ... szóval mit is mondtál, miről készülsz írni? Az elengedés művészetéről?

- Igen. És még oly sok minden másról... - válaszolta Tinix, de felsorolását elnyelte a liftakna zord, valóságos atmoszférája.

A terem szépen, nyugalomban, kezdeti pompában ragyogott.

--->