Vannak olyan dolgok a világban, melyeket kellő hozzáértéssel nem lehet megérteni, csak elfogadni. Ilyen véleményem szerint a repülés is - értem, hogy vannak szárnyak, meg üzemanyag, mérnöki munka, motor, és az emberek hosszú évtizedek óta, sőt, közel egy ávszázada napi rendszerességgel ereszkednek el a földtől, de kérem szépen ez nem normális. Aki nem látja át, hogy az alkatrészek mit művelnek a buroklemezek alatt, az csak annyit lát, érez, hogy elkezd gurulni egy gépezetben, aminek van olyanja, hogy fesztáv, és utánna egyszercsak már méterek választják el földtől. Volt szerencsém átélni pár nappal ezelőtt ezt a jelenséget, néhány óra leforgása alatt 6szor. Ez nem olyasmi volt, amit az olvasók közül néhányan már megtapasztaltak - 1.2 rendszeres olvasóból mondjuk 0.3 repült - ugyanis nem egy több száz embert a fellegekbe repítő, hatalmas légi bálna utasa voltam. A fenekem alatt és a fejem fölött HA-VER létezett, aki pontosan 4 (!!) embert képes magába fogadni, többet semmiképp sem, esetleg feldarabolva és a max 100 literes csomagtartóban tartva. HA-VER egy XP típusú repülőgép - úgy döntöttem leírom magabiztosan, a biztos tudást színlelve - melyet 1970-ben gyártottak!!! Te jó ég, ez olyan rég volt, hogy akkor draftolták Karreem Abdul-Jabbart. Hagyok időt, hogy ez átérjen... Első beszálláskor és elhelyezkedéskor nem tudtam eldönteni, hogy a mérnöki pontosság, vagy csak a jóindulat tartja egyben a kicsiny madarat melyet leszállt állapotban gyakorlatilag 1 ember ide-oda tologathat, és amelyben 2 embernek annyi hely sem jut mint egy Smarties-ban. Illetve egy Smart-ban. A Smarties mégis erős túlzás volna. Eleinte a 2 lehetőség mellé a tulaj gondoskodása is csatlakozott, de a hozzáértőktől megtudtam, amit amúgy is sejtettem, szegény havert nem tartják tisztán - bár be kell valljam, engem az érdekelt elsősorban, hogy karban tartják-é. A körülmények vázolása után el se hiszitek, de a kishaver, kinek kezitcsókolommal kéne köszönni, vagányul repül több száz kilómétert, mire tankolni kéne - azonban mikor elérkezik számára a táplálék szerzés, és az ember Horvátországban van, lehet rettegni, mert 5 angol szavas és 10 német szavas szókinccsel büszkén gazdkálkodó Horvátok próbálják megértetni velünk a jelenlegi árfolyamot. Mellettük még azok az emberek rendkívül szimpatikusak, akik a pici repülőtereken kisbuszokkal odagurulnak a frissen landolt Haverhoz és mint egy 20 méteren biztonságosan átszállítanak minket - mi a baj ezzel? Olyanok ők, mint a hajléktalan, aki a kocsid elé ugrik, amennyiben már vezetsz kedves olvasó, és elkezdi lemosni a szélvédőt. Persze szépen csillog (ha) és örülsz hogy kilátsz rajta (ha) de mégsem akarsz neki fizetni, mint ahogy az ilyen típusú embereknek sincs kedved 16kHUF-ot fizetni 40m-ért... Kár hogy nem lehet őket úgy elzavarni, mint Kenobi mester a Jawákat, tudjátok?... A repülés igazi íze nem a felhők fölött jön át, hanem 2000 lábon a nyílt tenger fölött, szigetek fölött, hegycsúcsok között - odafenntről másként látszik ez a világ, mint mi, kétlábon járók látjuk. Nyugodt, csendes, békés, szép. 2 dolog tudatusol az emberben, miközben a pilóta próbálja letenni a gépet. 1: A világ pont olyan mint az alapozott leányzó arc. Fentről, messziről gyönyöű, hibátlan... aztán közelebb hajolsz. 2: b@zdmeg, micsoda megtévesztés, hogy felhőlassúsággal mozogtak alattunk a dolgok, igazából végig 300al mentünk... Két kedvenc jelenetem volt: az egyik a vissza-visszatérő 45fokos bedőlés, mikor úgy igazán rálátást nyersz a világra, a másik pedig mikor egy szivárványt toltunk magunk előtt. A lényeg a toláson van, hisz a mindenható égi scannereként tündöklő színpompa a followme car szerepét töltöttbe egy ideig és ami igazán elképesztő volt, az az,,, az az, hogy gyűrű volt, tehát alattunk is összeért! Durva... Repülni jó. --->