- Come in. - the old fashioned, strict-eyed man said, while sitting at his desk, sparing a last glance to his notes.
- What upp? - the young man asked after he entered the small chamber, where only an old table with chairs were.
- First, I am sorry to say this, but in order to maintain a certain level of... quality, we will have to take this conversation to your first language.
- Yeah? And how... exactly are you gonna do that? By a... pressing a big red button, with a label: language switcher? Anyway, before we continue this thing, sit down because the events of the past few days were LEGEN... wait for it...
The man pushed the big red button.
- Dás! Legendás volt. Minden egyes perc. Klasszikus.
- Ennek igazán szívből örülök, Mr. Tinix, de kérem most már foglaljon helyet, sürget az idő.
(...)
Úgy érzem magam most, mint egy újszülött. Elcsépelt lenne az újjászületés klisét használni, ezért helyezem kicsit más megvilágításba a dolgot. Az emberek, mikor arról beszélnek, hogy újjászülettek, new-myselfet vezettek be, azt próbálják elhitetni magukkal és a világgal, hogy a megújjulás után minden mehet a korábbi, vagy akár még fokozottabb tempóban tovább. Tapasztalataim szerint azonban ha az ember komoly változáson megy át, és itt elkerülhetetlen a klisé, újjászületik, akkor át kell esnie az újszülött korszakon - ez történik most. Talán ezzel a hasonlattal megleltem a legtökéletesebb megidealizálását a lustaságnak, ezt majd a környezetem eldönti, azonban tény, hogy áldott új állapotom, melynek az íze oly édes, kevés dolgot tesz egyelőre lehetővé. Belső rendszeremnek talán nem működik minden részlege tökéletesen egyelőre - az újdonság ereje ül lelkemen, mely egyelőre csak a sok klasz új impulzus élvezéséhez elegendő. Ez egyfajta levitáló állapot. A sok kellemes inger közül lelki karom csak úgy válogat - lustán, ráérő stílusban nyúl egyik kellemes, friss emlék után a másikhoz, magához öleli őket, s csak úgy örül nekik, mint a babák a játékszereknek. Azonban ezúttal gyorsabban növök fel - már szinte érzem is, hogy járni és beszélni tanulok, szobatiszta leszek és... megtanulok írni, majd pedig iskolába kezdek járni. Az utóbbi kettő a legjelentősebb.
(...)
- Fiatalember, meg kell kérnem, ne babráljon a készülékkel, még a végén...
- What? What's gonna happen?
- Oh... wahtever.
(...)
- I see you have already started to... care for those who you've just met.
- I'm afraid I am not able to help it as of this moment. But I know that I need to be catious - I did learn from my previous mistakes. This is going to be different, I'm not excepting anything from my new social circle. Shutting down those lights a coupple of posts ago really helped a lot.
- But you are giving full heart. I must note, that the school year hasn't really even started and yet... it seems like you have been amongst them for a lifetime.
- Again, I cannot help it. People keep coming at me, saying I'm too much. But they are wrong...
- And how is that?
- This is not a dose, of which you can take a small or a normal or a supersize. This is me. Those who say too much, they just simply don't like me. Take it or leave it. We can either put my light down, or let me be what I am.
- Even if it means, loosing some of who you care about, I suppose.
- Yes. It does mean that... But those who are the most important, accept me. From my old and new social circle. And in the end, that is what should matter. And that is, what does. And BTW: me being too much doesn't mean I hurt anybody. And until that's the case, there is really nothing about this that needs further discussion. I'm just a man of full heart and joy.... And besides. I really don't have a choice, do I?
--->
