- Szeretném, ha most békén hagynál! - üvöltötte Tinix a lyuk mélyéből, majd kavicsot ragadott, s felhajította, amennyire csak erejéből tellett. A mélységet jól jellemezte a tény, hogy a kavics csupán a gödör falának felső részéig hatolt - teljesen kijutni nem sikerült neki, hiába adott bele a feladó minden energiát. Az idős alak fejének lebiggyesztése nélkül pillantott le a mélységben vergődő fiatal fiúra.

- Mindketten tudjuk, hogy ez nem segít. Sajnálatos számomra, hogy mocsokban és piszokban látlak fetrengeni. Többre tartottalak ennél.

- Abban bizos voltam, hogy mások az elvárások, csak épp... ráébredtem hogy személyiségem által diktált elvárások nem teljesíthetőek, pontosan személyem vonásai miatt, melyek eszerint meglehetősen férrevezetőek...

-A hatásvadászat felesleges ez esetben. Halljuk a mondanivalódat.

- Felesleges? Elméletet gyártani tűnik néha feleslegesnek. Nagy szavakat egymás mellé ragasztani, és szépen csengő mondatokat gyártani belőlük, néha ez az, ami a feleslegesség pompájában vonul végig az emberek szeme láttára... Szerettem volna olyan utat bejárni, mely bár dicső, mégis lehetséges, hogy találok embert, akinek kicsit is ismerős.

- Hiszen találtál fel-fel csillanó szempárokat.

- Oh hát peeersze... sokaknak tetszenek a feltűnő mondatok, és perceken át vezetett, egyre csak összetettebbé váló hasonlatok. Kész allegóriák. De azonkívül, hogy tetszetősek, látványosak, impresszívek és jó érzés meghallgatni, senki nem alkalmazza őket... Minek írok egy útról, amin senki sem jár.... - a fiatal alak haragosan rugdosott, csapkodott maga körül mindent, amit ért. A sötétzöld tégla falak azonban nem válaszoltak kirohanásaira. A környezet egyértelműen benyomta az ignore táblát.

- Kitartás. Talán ezek a bátorító, tanító szavak lehetnek azok, melyek hatnak a többiekre, s melyek talán jobb belátásra bírják őket.

- Mindketten tudjuk, hogy a valóság teljesen más... mindent amit látok, érzek, sejtek... valamennyi következtetésem teljesen hamis. Nem ez a világ! Szavaim pusztán kísérletek a valóság egyfajta torzítására, melynek eredménye kedvesebb lehet szívemre nézve. De nincsen ilyen. Nincsenek szobák...

- Képes lennél ilyen könnyen feladni elveidet, megszabadulni tőlük? Eldobni mindazt, amit építettél?

- Mit? Mit építettem? Légvárat... saját gondolataimból igyekeztem valami kézenfokhatót, eredményeset kreálni. De most már látom, hogy az elmélet nem életképes...

- Az új elméletek sosem lesznek elterjedtek első ízben. Időt kell hagyni, hogy az emberek megértsék... Nem szeretne kimászni mostmár onnan?

(...)

- Minek, mi vár engem odafenn? Próbáltam felkapaszkodni, de valahogy mindig megcsúszott a kezem, és visszakerültem ide. Talán jobb is itt fetrengeni, mint értelmetlen harcot küzdeni odafenn. Nem biztos, hogy a világgal van a gond... talán csak én nem kellek ide.

- Minden tisztelettel, de talán szánalomra méltó mártírkodás helyett összeszethetnéd magad, és nem csak megpróbálhatnál kimászni, de ténylegesen ki is dughatnád a fejed. Talán akkor meglátnád, miért küzdesz. Nem mellesleg, nem szabad elfelejtened, hogy tudtad, mit vállalsz mikor a sötét szobát választottad, s azt is tudtad, hogy ez ebben a formában bátor, merész és veszélyekkel teli. A dolgok mindig rosszabbodnak, mielőtt javulnának.

(...)

A fiatal fiú magára maradt, amint az idős alak az intelmek után eltűnt a mélység pereméről. Néhány pillanatig nézte a helyét, majd mikor megértette, hogy senki nem fog neki kötelet ledobni, megindult a fal felé. Bizonytalanul kezdett tapogatózni. Fogást próbált találni a kiálló téglákon. Mikor sikerült, mélyen lélegzett, majd elkezdett mászni... újra... és újra.

--->